MÚZEUMPEDAGÓGIA -> OLVASMÁNYOK

SZKECCS_01_KÖZLEKEDÉS
SZKECCS_02_TEHERHORDÁS
SZKECCS_03_GAZDÁLKODÁS
SZKECCS_04_TÁPLÁLKOZÁS
SZKECCS_05_LAKÁSKULTÚRA (ÜLŐBÚTOROK)
SZKECCS_06_VILÁGÍTÁS
SZKECCS_07_VISELET



Keresztesi József

SZKECCS_01_KÖZLEKEDÉS


Az egyik színész olvassa a szöveget, a többiek némajátékkal illusztrálhatják. Mehetne akár eltúlzott tájszólással is.

Holt volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl élt egyszer egy öreg király. Mindene megvolt ennek a királynak: gazdag városai, kikötői, vadakban bővelkedő erdőségei, fejlett bányaipara és korszerű hadereje, mégis a búbánat rágta a szívét. Az öreg királynak ugyanis volt egy gyönyörű kertje, ebben a kertben pedig nőtt egy csodálatos almafácska, és ez minden éjjel egy aranyalmát termett. Igen ám, de egy napon, miközben szokásos sétáját végzi, látja ám az öreg király, hogy eltűnt az aranyalma, a fácska tövét pedig - tisztesség ne essék szólván - madárpotyadék borítja! Akárhány palotaőr is állott őrséget, mindnek bűbájos álom szállott a szemére. Búnak eresztette a fejét az öreg király, sóhajtozott egyre-másra, nem volt se éjjele, se nappala.
Volt ennek az öreg királynak egy kicsi fia. Látja ám a kis királyfi, hogy miféle búbánat rágja a király szívét, nosza, elébe állt, és így szólt:
- Egyet se féljen, édesapám! Ma éjjel kitelepülök a csudálatos kertbe, és őrt állok a nem kevésbé csudálatos almafácska alatt.
Gondolkodik a kis királyfi, mit tegyen vajon, hogy a palotaőrök sorsára ne jusson. Élt a királyi udvarban egy öreg méregkeverő, akivel gyakran megtettek egymásnak kisebb-nagyobb szívességeket. Megkérte hát ezt a méregkeverőt a kis királyfi, ütné már föl valami varázsszerrel az esti gyógyteáját. Letelepszik ezután a legkisebb királyfi az almafácska alá, megissza a teát, és azon nyomban járni kezd a keze-lába, akár kecskebukának a tejszines köpübe'. Ahogy ott táncol-pogódzik fel s alá, egyszer csak szárnysuhogást hall, s láss csodát: egy nagy kövér pelikán - pelecanus onocrotalus, más néven rózsás gödény - telepszik az almafácskára. Lecsippenti az aranyalmát, s azonmód elnyeli a gigájában, a guanó pedig lerakódik, keményen, vastagon. Nagyot ugrik ekkor a kis királyfi - nem is csoda, hisz olyan szorgalmasan dolgozik benne a ménkű doppingszer -, és megragadja a rózsás gödény nyakát.
- Ne bánts, ne bánts, kis királyfi! - könyörög a pelikánmadár. - Én egy elátkozott királylány vagyok. Gonosz mostohám, a vamp - vagy ahogy a ti vidéketeken mondják: a prikolics-maneken - átkozott meg, hogy járjak rá édesapád aranyalmáira. Ám most, hogy lelepleztél, többet nem jöhetek. Továbbra is madár képében kell élnem, ha csak valaki el nem jön értem és meg nem szöktet gonosz mostohám, a prikolics-maneken házából.
S ezzel a kövér madár elszállt, akár Zsolti atya a gördeszkával. Ámde a kis királyfinak annyira megtetszett az elvarázsolt királyleányka, hogy elhatározta, egy élete, egy halála, megkeresi és föloldja az átok alól. Neki is vágott hát a nagyvilágnak. Ment, mendegélt, amíg Kanadába nem ért. Kanada északon fekszik, gyerekek, nagy hidegek vannak arrafelé. Betér hát a kis királyfi az első kanadai kocsmába, hogy megmelegedjék. Látja ám, hogy ott csoportosulnak a népek egy asztal körül, és eszkimós vicceket mesélnek egyre-másra. Közelebb lép és uramfia, mit lát: ott ül az asztalnál a Buster Keaton, és nem nevet egyik eszkimós viccen sem, de még az arcizma sem rendül. Szétkergeti erre a kis királyfi a favágókat, a Buster Keaton pedig így szól hozzá:
- Köszönöm, hogy elzavartad ezeket a léhűtőket, kis királyfi. Fogadj a szolgálatodba, és nem bánod meg.
- Tudod-e, te Buster Keaton, hogy merre találom a prikolics-maneken házát?
- Tudom biz én, kis királyfi. Szerintem nem a te eseted, de azért gyere velem, elvezetlek oda.
Fölfogadta hát a kis királyfi a szolgálatába a Buster Keatont. Kerestek gyorsan egy vasúti hajtányt, és ripsz-ropsz, nekiláttak átcsattogni Kanadán. Hát amint ott csattognak, egyszer csak megpillantják a Marlon Brandót - de nem ám az öreget, a nagy behemótot, hanem a fiatal szexepíleset! -, amint ott gubbaszt a töltés szélin.
- Hallod-e, te Marlon Brando - mondja a királyfi -, miért eresztetted búnak a fejed olyan erősen?
- Ne is kérdezd, kis királyfi! Nagy az én bánatom - feleli a Marlon Brando. - Lesántult a táltos paripám, mihez kezdjek most mán a széles kanadai tundrán?
Megsajnálta a kis királyfi, és így szólt:
- Gyere, te Marlon Brando, elférsz még ezen a hajtányon.
- Jótett helyébe jót várj, kis királyfi - felelte a Marlon Brandó, és fölmászott a hajtányra a táltos paripával együtt.
Robognak, csattognak erősen, s egyszer csak, csudák csudája, a nagy befagyott lapály mentén megpillantják a prikolics-maneken házát. Nosza, hát bekopog a Marlon Brando, és előveszi ifjonti szexepíljét. Tetszett biz' a Marlon Brando a prikolics-manekennek, hátravitte a kondibudoárba, ahol jó hosszan eldiskurálgatott vele, ezalatt pedig a kis királyfi bement a hátsó ajtón, fölnyalábolta a rózsás gödényt, mint Józsi az ikeás kredencet, és illa-berek, nádak-erek, fölpattannak a vasúti hajtányra. Hajtotta a hajtányt a Buster Keaton, hogy majd' az ina szakadt bele, ám a prikolics-maneken észrevette a turpisságot. Lerúgta magáról a Marlon Brandót, fölkapott a fröccsöntött kismotorjára, és azonmód a szökevények nyomába eredt.
Hiába szállt szélnél is sebesebben a vasúti hajtány a nagy befagyott lapály mentén, a prikolics-maneken még gyorsabban hajtotta a fröccsöntött kismotort a hosszú maneken-lábaival. Azt mondja ekkor a Buster Keaton a kis királyfinak (és látni lehetett az arcán, hogy most nem viccel):
- Kedves gazdám, egyet se tétovázz! Vágd le gyorsan ezt a sánta táltos paripát, és készíts a csontjából irongát.
Bután nézett erre a kis királyfi, de megszólalt ekkor a táltos paripa:
- Irongát, vagyis lábszárcsontból készült csontkorcsolyát. Két csontot a jégre fektetnek, ráállnak, de nem kötözik hozzá a lábhoz. Megfelelő test- és lábtartás esetén a lábbeli alatt marad a test ránehezedő súlya és a csont érdessége folytán.
Csóválja a fejét erősen a kis királyfi.
- Nem értem én ezt, kedves lovacskám. Leváglak én szíves-örömest, oszt a lábszárcsontodból is irongát faragok hamar. Ám ha a lábamat nem emelhetem föl róla, a korcsolyázás nyílegyenes vonalban történik, s az egymás előli kitérésre sincs mód. Hogyan nyerek akkor egérutat a gusztustalan prikolics-maneken elől?
Töri a fejét a táltos paripa, majd így válaszol:
- Az ironga másik, fejlettebb formai változata két végén fúrott lyukkal és kötőfékkel készül, s szorosan a lábbelire erősíthető. Arktikus tájakon nélkülözhetetlen tartozéka a halász-vadász felszerelésének. Az eszkimók rozmáragyarból készült irongával követik a vadat a jégen.
- Európában sok régészeti lelet mellett régi írásos dokumentumok is tanúsítják jelentőségét - tette hozzá a Buster Keaton, mert attól tartott, hogy megint jönnek majd az eszkimós viccek. Na jól van, ez már meggyőzte a kicsi királyfit. Agyoncsapta a táltos paripát, s hamar irongát eszkábált a lábszárcsontjából, majd a hóna alá kapta a rózsás gödényt, leugrott a hajtányról, és úgy siklott tova a nagy befagyott lapályon. A prikolics-maneken meg vak dühében tovább hajtotta a fröccsöntött műanyag motort, egészen Torontóig.
Ebben a szempillantásban a rózsás gödény gyönyörűséges, rózsás arcú, kerek formájú menyecske-királykisasszonnyá változott. Hazairongázott vele a kis királyfi, és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Hivatalos volt rá a Marlon Brando meg a Buster Keaton, meg az egész birodalom népe. Jómagam is ott voltam, három napig mulattam, úgy nyeltük a tőtött káposztát, mint Lackó a szódabikarbónát!

<< Vissza az oldal tetejére



Keresztesi József

SZKECCS_02_TEHERHORDÁS


Egy színész olvassa fel.

A teherhordás emberi erővel végzett szállítás. Különböző módjai ismeretesek, ezek a közvetlenül igénybe vett testrészek alapján osztályozhatók: teherhordás fejen, vállon, háton, kézben. Megfigyelhető, hogy a teherhordás eszközei és módjai sokkal gazdagabbak az elzártabb, a társadalmi-gazdasági fejlődésben hátramaradottabb (például hegyvidéki vagy mocsaras) tájakon, mint a polgárosultabb vidékeken. A kérdéskör érdekes vonatkozásait említi Lord Sotherby nevezetes útleírása, a Dolgok Indiában alábbi részlete (Pozsony, 1901, Kókay Manó fordítása).


Párbeszédben.

Kora reggel az elefántok nyugtalankodni kezdtek, valószínűleg a közelgő monszun miatt.
Vezetőnk, Ajakbarabi Hamaraparta is aggódva kémlelte az eget, és erősen sürgette a mihamarabbi indulást. Ebben a távoli tartományban az elefántok az első számú teherszállítók, így kísérőink igencsak elcsodálkoztak honfitársaim nejlonszatyrain és gurulós bőröndjein.

Dél körül felbukkantak a szemhatáron a Mordogdzsunga ködlepelbe öltözött csúcsai. Ajakbarabi Hamaraparta előreküldött két felderítőt a hegység lábánál elterülő bozótosba. A két fickó csakhamar visszaérkezett, és izgatottan karattyolt valamit.

- Ördög és pokol! - fakadt ki Jenkins őrnagy, és hegyeset köpött, megcáfolva a balettművészek túlfinomult habitusáról szóló mendemondákat. - Miért nem megyünk már tovább?
- Tigris, Sahib! - válaszolta Ajakbarabi Hamaraparta. - Óriás emberevő hímtigris lapul a bozótban.

Egy pillanatig sem tétováztunk. Az expedíció két csoportra oszlott. A balett-táncosokat Jenkins őrnagy vezette, a műkorcsolya-klub bajba jutott tagjait jómagam. Két oldalról kerítettük a bozótost, s nejlonszatyrainkat minden eshetőségre felkészülve dugig tömtük éles kavicsokkal. Vezetőink szorosan mögöttünk haladtak, remegve az izgalomtól.

Ahogy mind beljebb hatoltunk a bozótosban, a feszültség nőttön-nőtt. Az embermagas növényzet megnehezítette a haladást, és jóformán az orrunkig sem láttunk.
- Ah, Sahib! - ragadta meg a karomat Ajakbarabi Hamaraparta. Egy tisztás tárult a szemünk elé. S jóságos Teremtőm! - a tisztás közepén ott feküdt a hatalmas királytigris, rettentő mancsa közt Jenkins őrnagy szomorkásan mosolygó fejével.

Most, hogy újfent emlékezetembe idézem ezt a vérfagylaló jelenetet, immár úgy rémlik, mintha nem csupán szomorúság tükröződött volna az őrnagy arcán, hanem némi megvetés és csöndes dac is. Nyilvánvaló, hogy ez a rettenthetetlenül bátor és konok férfiú (elnézést a szójátékért) a fejébe vette, hogy egymaga keríti kézre az indus dzsungelek rettegett ragadozóját. Erre utal, hogy nem elégedett meg a kavicsokkal tömött nejlonszatyorral: ő a gurulós bőröndjét hozta magával, amelyben minden bizonnyal jókora adag muníció helyet kaphatott. Ámde balszerencséjére a szerkezet kereke beszorult az aljnövényzeten végigfutó gyökerek közé, s miután hasztalan igyekezett kiszabadítani, az őrnagy fegyvertelenül volt kénytelen segítségért indulni. Ekkor találta magát szembe az emberevő fenevaddal. Ó, nem, itt nem segített A hattyú halála, amellyel oly sokszor vágta már ki magát a bajból! A vérszomjas állatot meghökkenthette ugyan, ám ez minden bizonnyal csupán néhány pillanatnyi haladékot jelentett. Vajon mit érezhetett a derék Jenkins abban a percben, amikor bizonyossá vált számára, hogy többé sosem fejezheti be Kalkuttában kényszerűen félbeszakadt kanaszta-partit?

Rettentő haragunknak semmi sem állhatta útját. Záporoztak az élesnél élesebb kavicsok az emberevő fenevadra, míg a tigris végül megszégyenülten el nem kullogott. Némi rövid vitát követően úgy határoztunk, hogy illendőbb, ha az őrnagy fejét nem nejlonszatyorban, hanem külön erre a célra készített fakéreg hátikosárban szállítjuk vissza a táborhelyre.

Aznap este kissé kedvetlenek voltunk a Jenkinst ért balszerencse miatt. Alig ettünk valamit, mindössze egy kevés currys húsgombócot csipegettünk a jóféle szlovák sör mellé, amellyel - hurrá! - az előrelátó Ajakbarabi Hamaraparta még jó előre megrakodta széles hátú teherhordó elefántjaink egyikét.

<< Vissza az oldal tetejére


Keresztesi József

SZKECCS_03_GAZDÁLKODÁS


SZÍVETEKBEN LEGYEN OTT AZ ALÁZAT, LELKETEKBEN PEDIG AZ ELSZÁNTSÁG, AKÁR A FÖLDMÍVES OLDALÁN A TOKMÁNY, ÖVÉBEN PEDIG AZ ÁGVÁGÓ KÉS. MERT AZ ALÁZAT ÉS AZ ELSZÁNTSÁG MEGHOZZA A JUTALMÁT: FÖLDETEK GAZDAG LESZ, MAGTÁRATOK PEDIG ROSKADÁSIG TELIK. TERJESSZÉTEK HÁT EZT AZ ÖRÖMHÍRT, VESSETEK ÉS ARASSATOK, MERT TIÉTEK A FÖLDNEK GYÜMÖLCSE!

Ezt az áldást hordozó levelet 1911-ben indította útjára Bakóhalomról Franczek József, a jámbor életet élő Bakóházi Prixi gróf intézője. A levél az elmúlt száz esztendő során számos helyen megfordult, szerencsét és áldást hozva magával. Arra kérlek, hogy HÁROM NAPON BELÜL MÁSOLD LE TÍZ PÉLDÁNYBAN ÉS KÜLDD TOVÁBB! A három napos határidő nagyon fontos!!!

Azok a környékbeli gazdák, akik első körben megkapták, majd továbbküldték a levelet, különös módon mentesültek az 1912-es nagy aszály alól. Miközben abban az évben a terméshozam a tízéves átlag 39,42 tized százalékára zuhant, ők kimagasló betakarítást értek el. A levél ezt követően is sokakon segített, és nemsokára megkezdte hódító útját az ország határain túl is! 1928-ban a Buenos Aires-i vízvezeték-szerelő, Carlos Fuendes ugyancsak megkapta a tiszteletes csodatévő levelét, és kigyógyult az őt több mint húsz éve gyötrő víziszonyból. 1955-ben Avignonban egy bentlakásos lányiskola egész osztálya küldte tovább, és egy éven belül mindannyian férjhez mentek!

Aki viszont nem küldi tovább a levelet, az sajnos kihívja maga ellen a balszerencsét. 1922-ben Alkonyi Emil gépésztechnikus-hallgató elmulasztotta továbbküldeni, és Osvát Ernő még aznap este kommentár nélkül adta vissza Érzemények című szonettciklusát. Gregovácz Pistik hódmezővásárhelyi iparosmester 1933-ban gúnyos szavakkal illette a levelet, és másnap fölrobbant az orra. 1961-ben Svájcban egy egész alpesi falu tűnt el nyomtalanul a Föld színéről a szkeptikus postamester miatt.

Nagyon vigyázz, hogy szó szerint másold le az üzenetet!

Maga Prixi gróf például a húszas évek első felében úgy gondolta, hogy ismét útjára bocsátja az áldáshozó küldeményt, ám az "ágvágó kés" helyett "univerzális alumínium ágvágót" írt, és a rá következő héten birtokai java részét elvesztette ultin. A "tokmány" szót ugyancsak sokan igyekeztek kikerülni, mert azt hitték, hogy obszcén jelentéssel bír - ezeket mind egy szálig elkerülte a jó szerencse, és sose nyertek semmin semmit.

Kérlek, ne utasítsd hát vissza a segítő kezet, és küldd te is tovább ezt a levelet! SZÍVEDBEN LEGYEN OTT AZ ALÁZAT, LELKEDBEN PEDIG AZ ELSZÁNTSÁG! A tokmány pedig tokmány, és kész!

<< Vissza az oldal tetejére


Keresztesi József

SZKECCS_04_TÁPLÁLKOZÁS


Tangódallam, gitárral. A szemelvényeket felváltva olvassa a további három színész, a szemelvények között szólhat a zene.

A GITÁROS: Hölgyeim és uraim! Témánk: a táplálkozás.

Krumpliételek

A reszelt krumpliból készült ételeket a reszelő feltalálása előzte meg. Az ételcsoport eredetét máig sűrű homály fedi. Bizonyos inka ábrázolásokon már láthatók egyik kezükben krumplit, másik kezükben furcsa, farostélyszerű tárgyat tartó alakok, ám e távoli kultúrák kutatói mind ez idáig nem tudtak megegyezésre jutni a kérdésben, hogy vajon tényleg a krumplireszelés ősi ábrázolásáról van-e szó, vagy egyszerű mobiltelefonról (Däniken-tézis). Európában hellenisztikus freskókon és reliefeken találhatók kis barna valamit reszelő alakok, ám ebben az időben itt még nem ismerhették a burgonyát. Sokkal valószínűbb, hogy ezek a figurák apró fatojásokat vagy sárgöröngyöket reszelnek. Mindenesetre a kutatások jelenlegi állása szerint úgy tűnik, hogy a jó öreg Európa adta a reszelőt, az Újvilág pedig a krumplit. A macok végső, ma ismert formáját szlovák földön nyerte el.
Valamivel délebbre, Magyarországon a rakott krumpli futott be máig ívelő karriert. "Rakd a krumplit, ne siránkozz!" - olvasható például a neves költő, József Attila fiatalkori feljegyzései közt, s noha az 1945 utáni szövegkiadásokból ez a mondat - feltehetően a paprikás krumpli iránt elkötelezett Kádár János közvetett vagy közvetlen hatására - rendre kimaradt, a rakott krumpli huszadik századi politika- és eszmetörténeti jelentősége nehezen volna tagadható. Amennyiben az olyan szélsőséges esetektől, mint Trockijé (aki köztudomásúlag céklával fogyasztotta), el is tekintünk, annyit minden bizonnyal kijelenthetünk, hogy a munkásmozgalmakat megosztó úgynevezett "burgonyaviták" újszerűen írták át e mozgalmak politikai térképét. Elég, ha az amerikai szakszervezeteket a szakadás szélére sodró tepsiskrumpli-rósejbni rivalizálásra, vagy a sztálini Kreml betegesen gigantikus egytálételeire gondolunk.

Josef Wunkelzmeier: A burgonya útjai Közép-Kelet Európában, Köln, 1993.

Tangódallam.

A rakott tepsis zöldség

A "rakott tepsis zöldség" eredetileg magyar nyelvű retorikai fordulat volt, amely tizenhetedik századi protestáns vándorprédikátorok hitvitáiból került át a gasztronómia szótárába. A kifejezés első ízben egy ismeretlen szerző (a Sampion Névtelen) prédikációjában fordul elő, aki "az büdes tepsi szájábul fertőztetett okádva-rakott szöldsék-philosophia" vádjával illeti vitapartnerét.

A gasztronómiai fordulat a hóhérlegényből főszakáccsá lett neves besztercei emlékiratíró, Suvelyák Ignác nevéhez köthető. Ily módon a "tepsi" főnév fölbukkanása az ítélet-végrehajtás összefüggésében nem szorul magyarázatra. Az Emlékezetem második részében található elhíresült megjegyzés számos szakértő szerint tehát inkább még csak tréfás utalásnak tekinthető, mintsem gasztronómiai terminus technicusnak.

A tizennyolcadik század második felére a "rakott tepsis zöldség" kifejezés - elsősorban az aufklérista irodalom hatására - szinte teljes egészében elveszíti filozófiai-teológiai, illetve büntetőjogi vonatkozásait. A bécsi udvarban megforduló testőrírók kizárólag mint meleg ételt emlegetik, ám miután Mária Terézia 1771-ben rettenetesen elcsapja vele a hasát, lekerül az udvari menülistáról. II. József alatt újra felszolgálják, s mivel néhány udvarhölgyet megint csak elkap tőle a hasmars, az uralkodó titokban, egyedül fogyasztja. A Bach-korszak évei alatt ismét tiltott eledel, ám a tizenkilencedik század végére közkedvelt és megszokott elemévé lesz a magyar konyhának.

Dr. Csócsay Aurél: Adalékok a tepsi eszmetörténetéhez, Budapest, 1913.

Tangódallam.

A kanál

A kanál fémből, fából, csontból, porcelánból vagy üvegből készített folyadékmerítő eszköz, melyet a folyadék felvételére szolgáló homorú rész s ennek tartására való nyél alkot. (mutatja): Homorú rész... Nyél... A használat szerint megkülönböztetünk evő-, merítő- és olvasztókanalakat. Használata visszanyúlik egészen az emberiség őskorába. Az ősember még kagylóhéjat használt kanálként. A neolitikum vége felé előkerült leletek azt bizonyítják, hogy ősünk kisujja már ekkor alkalmassá vált arra, hogy kanalazás közben előkelő módon eltartsa azt. Az asszírok vörösrézből készítették, az egyiptomiak fából faragott kanalat használtak, melynek nyelét emberi vagy állati alakok díszítették. A kanál az ókori görögöknél is megjelenik, bár a homéroszi eposzok még egyáltalán nem említik. A római kor leletei között figyelemre méltóak a Pompejiben talált bronzkanalak, melyek között előfordul olyan is, amely lópatkó-alakban végződik, s csészéje hegyes: ez abban leli magyarázatát, hogy a kanalat nem csupán folyadék merésére, hanem osztriga és egyéb kagylók fölbontására is használták. Ahogy a közismert pompeji falfelirat tanúsítja (hevenyészett fordításunkban): "Nagykanállal edd az életet, / kiskanállal kavarj: / kanalazd ki mind, amit lehet, / gyerünk, hahó, davaj!"

Hazánkban aránylag későn terjed el a kanál használata. A kalandozó magyarok még az ősi kéthurkos evőzsinórt használják, mely a kereszténység felvételét követően fokozatosan szorul háttérbe, de egyes vidékeken még a tizenötödik század elején is használatban van. Avar leletekből recés élű harci kanalakként emlegetett eszközök is előkerültek, ám máig nem eldöntött, hogy valóban kanálról, vagy a pannon késkultúra egy korai változatáról van-e e szó.

Dr. Fényező Kamilló: Így ettek őseink, Budapest, 1958.

Tangó.

lassan minden ízünk ízekkel telik
lassan édes, sós és keserű lesz
          minden ember itt
lassan megszeretjük majd
sőt, hiányozni fog
a gyermekkorból útált száz dolog:

a répafőzelék
a karfiolleves
a csirkeláb, a potykafej,
a patkányos szelet...
          a tanulságot levonjuk
          és cukormázzal bevonjuk
          és megszeretjük, megszeretjük majd

ízlés dolga mindenek felett
hogy nyelved alá milyen ízű garast rejtenek
ha egyszer útra kélsz
mint házhoz rendelt pizza és
a jóllakott habok fölött
a révész rádböfög
          a tanulságot levonjuk
          és cukormázzal bevonjuk
          és megszeretjük, megszeretjük majd

<< Vissza az oldal tetejére


Keresztesi József

SZKECCS_05_LAKÁSKULTÚRA (ÜLŐBÚTOROK)


Szereplők:
JEVGENYIJ PROSZPOTOTORONOVOVICS
MARIJA FEDOROVA
LIZA
MÁSA - Marija Fedorova leányai

A két lány szerepe néma szerep (folyamatosan vihognak, összesúgnak, elpirulnak stb.), őket a két színésznő alakítja, Marija Fedorovát pedig a férfi színészek egyike. Ha Marija Fedorovának bele-beletörik a nyelve Jevgenyij Proszpototoronovovics nevébe, nem baj, sőt, időnként tényleg törjön is bele.


J. P.: Marija Fedorova!
M. F.: Jevgenyij Proszpototoronovovics! Drága, drága Jevgenyij Proszpototoronovovics! Kerüljön beljebb! Lányok, lányok, vendégünk érkezett!
(Liza és Mása összevihognak.)
J. P. (kezet csókol): Liza kisasszony! Kedves Mása kisasszony!
M. F.: Helyezze magát kényelembe, Jevgenyij Proszpototoronovovics! Éppen teázáshoz készülődtünk. Ugye, megkínálhatom egy csésze finom teával? Kérem, foglaljon helyet. Ne, ne, ó, nagyon kérem, ne a földre! Foglaljon helyen az... az ülőbútorainkon!
J. P. (guggolóülésben): Megszoktam már itt, kedves Marija Fedorova. Otthon is mindig a földön ülök, a földön alszom. Tudja, én egyszerű ember vagyok, nem kenyerem a... a... a... Nahát! Mondtam is az öreg Dusenykának: nézd, Dusenyka, minek nekem az a hintaszék? Csak elszédül tőle az ember, aztán zúgni kezd a feje. A gondolatok, ó, a gondolatok, Marija Fedorova! A gondolatoknak kell mozgásban lenniök, nem az agykoponyának!
M. F.: Ön olyan eredeti férfiú, Jevgenyij Proszpototoronovovics!
J. P.: Jean-Jacques Rousseau sosem ült hintaszékbe, kedves Marija Fedorova. Tudta ezt? Soha! Mint ahogy a nagy Plótinosz sem, sem pedig Marcus Aurelius. Ellenezték! Ezek a nagy szellemek mind ellenezték a hintaszéket, és noha eszem ágában sincs önmagamat bármilyen tekintetben is hozzájuk hasonlítani, jómagam is ellenzem! Annak a meggyőződésnek a híve vagyok ugyanis - és ezt a meggyőződésemet nyíltan vállalom, drága Marija Fedorova! -, hogy a sors rendelte kötelességünk kibontakoztatni az ember természetes képességeit.
(Liza és Mása vihognak.)
M. F.: Ó, Jevgenyij Proszpototoronovovics, kedves bátyuska! Mindig mondtam, hogy az egész járásban ön az egyetlen mélyenszántó elme; ha meg nem sértem: ön a mi járási filozófusunk...
J. P. (a szavába vág): Mondom otthon, hát Dusenyka, szedjük össze ezeket a székeket meg heverőket meg kanapékat, meg az ördög tudja, micsodákat, és nosza, osszuk szét a muzsikok között! Mondom neki, valami kényelmet ők is megérdemelnek az élettől, nem-e, Dusenyka? Nem-e?
M. F.: Nagyon eredeti gondolat, Jevgenyij Proszpototoronovovics, nagyon eredeti, emberbaráti és keresztényi gondolat. Egészen megható.
(Liza és Mása vihognak.)
J. P.: Amikor végeztek a mezei munkával, elüldögélhetnek a kanapén meg a hintaszékben. Hazatérnek a földekről, fáradtan, de egészségesen sajgó tagokkal, és nosza, elhevernek a rökamién. Ezalatt pedig én otthon a kemény földön fekszem és elmélkedem, elmélkedem...
M. F.: És miről elmélkedik, ha szabad kérdeznem, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics?
J. P.: Az emberiség előmeneteléről, drága Marija Fedorova. Mindig csak az emberiség előmeneteléről - mi másról?
M. F.: Hát persze, mi másról! Ez Önre vall, kedves Jevgenyij Proszpo...
J. P. (a szavába vág): Mondom is az öreg Dusenykának, hát Dusenyka, mondd meg nekem, de lelkedre, te vén boszorkány, mi másról elmélkedjék az ember, ha nem az emberiség előmeneteléről? Mi más elmélkednivaló akadna még, amikor véget érnek odakinn a mezei munkák, egyre rövidebbek a nappalok és hűvösebbek a hajnalok, amikor vörös díszbe borul a nyírfaerdő, és pirulnak a bokrokon a sztyeppi bogyók?
(Liza és Mása vihognak.)
M. F.: Lányok, ejnye, lányok! Annak idején, amikor még élt a jámbor Rozmarov sztarec, Isten nyugosztalja, jómagam is sokszor ültem a... odalenn, igen, kimondom nyíltan: odalenn a földön. Emlékszem, ő maga is csak úgy leült, és hellyel kínált bennünket. Kis ülőedények voltak a cellában, tökhéjból, a rangosabb látogatók számára. Ám mi nem akartunk kivételezett helyzetbe kerülni - az alázat, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics, tudja, az alázat erénye! Mégiscsak arra kérném, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics, hogy helyezze magát kényelembe szerény körünkben.
J. P. (fölkel a földről): Az alázat, ó, igen, az alázat, kedves Marija Fedorova! Az alázat néha azt kívánja tőlünk, hogy békéljünk meg a kényelmetlenségekkel, ám máskor, épp ellenkezőleg: azt parancsolja, hogy merő alázatból helyezzük magunkat kényelembe. Legyen hát. Megjegyzem, nem ismertem valami jól Rozmarov sztarecet, bár ezek az ülőtökök... Hogy is mondjam... No, mindegy: az egyház ügye, maradjon hát az egyházra...
M. F. (a szavába vág, közelebb lép, komoly hangra vált): Kérem, Jevgenyij Proszpototoronovovics! Beszédem van önnel. Nagyon komoly dologról van szó. Nem is tudom, hogy kezdjem... Mint jó szomszédja és régi barátja fordulok önhöz. Hiszen önről... Önről azt beszélik, hogy ifjabb korában sokat ült - széken, fotelban, mindenfélén. És hogy aztán - aztán egyszerre csak történt valami...
J. P. (elkomorul): Régi történet ez, kedves Marija Fedorova, régi és fájdalmas história. S nem vagyok meggyőződve róla, hogy az ifjú hölgyek fülének való...
(Liza és Mása vihognak.)
M. F.: Bocsásson meg, ha tapintatlannak bizonyultam volna. Nyomós okom van arra, hogy szóba hozzam ezt a dolgot. Szívességet szeretnék kérni öntől, nem is akármekkora szívességet.
J. P.: Hallgatom, Marija Fedorova.
M. F.: Kérem, lépjen közelebb. Íme. Ezt a felfújható fotelt Pétervárról hozattuk...
J. P. (feldúltan): Egy fotel... Egy felfújható... fotel! Ó, nem! Lehetséges hát...?
M. F.: Pétervárról hozattuk, ám párizsi modell.
J. P.: Párizsi. Párizs... Ó, Párizs! Tonettszékek, puffok, zsámolyok...
M. F.: Arra kérném... Azt szeretném kérni öntől, Jevgenyij Proszpototoronovovics - habár magam sem vagyok biztos benne, hogy merészelhetek-e ilyet kérni öntől -, hogy tegye meg nekünk ezt a szívességet, és próbálja ki ezt a - ezt a fotelt. (Csönd.) Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fog el, ha helyet foglalunk benne. Nyiszogó hangok és vad vágyakozás. Abban a pillanatban elnémul a tajgazúgás körös-körül, és ebben a csöndben, ebben a félelmetes némaságban úgy érzem, mintha szárnyra kelne a lelkem, és messzi tájakra röpülnék, magasan, magasan, egyre magasabban! Bevallom, egyszerre tart bűvöletben és tölt el félelemmel a jelenség. Vajon a fotel, e felfújható párizsi fotel az oka? - ezt a kérdést teszem föl magamnak álmatlan éjszakákon. És ön, ugyebár, sokkal gazdagabb tapasztalatokkal rendelkezik az effélékben. (Csönd.) Higgye el, önön kívül az egész járásban nincs kihez fordulnunk!
(Liza és Mása vihognak.)
J. P. (megbűvölten): Felfújható párizsi fotel...!
M. F.: Azt hiszem, hogy még nem mondtam el mindent. Van valami, amit nem titkolhatok el ön előtt. Tudnia kell, hogy még Párizsban fújták föl. Pétervárott csak ráfújattunk egy kicsit. Francia levegő van benne, Jevgenyij Proszpototoronovovics - párizsi levegő, és némi hazai is, persze.
J. P. (izgatottan): Khm. Kérem, Marija Fedorova... Noha az idejét sem tudom, mikor ültem utoljára fotelban, az ön kedvéért - és az ifjú hölgyek kedvéért, természetesen! - ezúttal, azt hiszem, mégiscsak kivételt tehetek.
M. F.: Lekötelez bennünket, drága, drága Jevgenyij Proszpototoronovovics! Ahogy a boldogult Rozmarov sztarec mindig is szokta volt mondani: egy fenékkel két lovon nem jutunk be a Mennyek kapuján.
(Értetlen csönd. Liza és Mása is csöndben vannak.)
J. P.: Aha. Khm. Nos hát... Nos hát, akkor...
M. F.: Igen?
J. P.: Ugyebár...
M. F.: Ó, persze! Foglaljon hát helyet, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics!
J. P. (óvatosan leül a fotelbe): Nos... Hát igen.
M. F.: Nos? Kényelmes?
(Liza és Mása vihognak.)
J. P.: Igen kényelmes, kedves Marija Fedorova. (Csönd.)
M. F.: Teát?
J. P.: Köszönöm szépen.
M. F. (teát tölt): Lányok, lányok, üljetek ide ti is. Jevgenyij Proszpototoronovovics most beüli nekünk a felfújható fotelt.
(Liza és Mása - eltérő színű - pilleszékekre ülnek, Marija Fedorova állva marad.)
J. P. (kényelmesen hátradől, kortyol a teából): Most, hogy itt ülök... Mintha ifjúkorom szilaj éveibe szállanék vissza. Igen, ismét Párizsban érzem magam!
M. F.: Ó! Sokáig élt Párizsban, Jevgenyij Proszpototoronovovics?
J. P.: Két esztendőt töltöttem ott, Marija Fedorova. Főképp a tanulmányaimnak szenteltem ezt az időszakot. A délelőtt a Sorbonne könyvtárában talált, ahol magas támlájú, párnázott székek vártak rám. Délutánonként a szállásomon szunyókáltam - nem, nem hevertem le, csupán egy régi, öreg karosszékben bóbiskoltam egy keveset. Majdhogynem fél rőf vastag karfája volt, ezt képzelje el, kedves Marija Fedorova! Este pedig: hát igen, Párizs... A régi jó Párizs. Azok a süppedős zsöllyék az Operában, aztán a kávéházi szeparék bíbor párnái! Azok voltak a szép idők: az volt - az volt az ifjúságom.
M. F.: Ön világlátott ember, Jevgenyij Proszpototoronovovics.
J. P.: Tapasztaltam egyet s mást, valóban. Ültem rózsaágyon és ültem sziklaszirten. Hintáztam vad tavaszi záporokban, s ücsörögtem jégpuffon télvíz idején.
(Liza és Mása elragadtatott pillantásokat váltanak.)
M. F.: És a mi felfújható fotelünket ezek szerint... elfogadhatónak ítéli?
J. P. (elengedi a kérdést a füle mellett): Oroszország egy trojka, drága Marija Fedorova.
Tudta ön ezt? A mi kedves, drága Oroszország anyácskánk egy trojka.
(Zavart csönd.)
M. F.: Aha.
J. P.: Egy trojka, egy vadul száguldó trojka a szikrázó tajgai éjszakában!
(Csönd.)
M. F.: Nos, kedves...
J. P. (a szavába vág): Elöl a csilingelés, alattunk a száguldás - és vajon mi van a száguldás fölött, drága Marija Fedorova? Kérdem én öntől, Marija Fedorova, kedves, mi van a száguldás fölött?
(Liza és Mása vihognak.)
M. F.: Ööö...
J. P.: Mi magunk ülünk a száguldás fölött, Marija Fedorova! Fut velünk a trojka szélsebesen, és mi csak ülünk, jó meleg pokrócokba csavarva. Ülünk, és száll velünk a trojka... (felüvölt) Ahhh! Mit látnak szemeim! Kedves Marija Fedorova! Azok ott... csak nem... csak nem pilleszékek?
M. F.: Nos, igen, de a felfújható...
J. P. (a szavába vág): Kipróbálhatnám azokat is - csak egy pillanatra? Tudja, az... az izé... az összevetés végett!
M. F. (némi megrökönyödéssel): Természetesen. Semmi akadálya. Lányok...?
(Liza és Mása vihognak. Jevgenyij Proszpototoronovovics helyet cserél Lizával.)
J. P. (a teát kortyolgatva): Hálás köszönetem, Liza kisasszony! Pilleszék! Szentséges Szűzanyám! Az idejét sem tudom, mikor ültem utoljára pilleszéken.
M. F.: Nos, igen. De a mi felfújható fotelünk! A mi felfújható fotelünkről vajon mi a véleménye?
J. P. (elengedi a kérdést a füle mellett): A dajkámnak volt ilyen pilleszéke Jevrogomorodovban! Élt ott egy idős muzsik, Fetya apó. Tett-vett a ház körül, gondozta a veteményest, megjáratta a lovakat, rendbe hozta, ha elromlott valami. És képzelje, kedves Marija Fedorova, ő maga faragta azokat a pilleszékeket. Polipropilénből!
M. F.: Valóban?
J. P.: Így igaz, ahogy mondom. A nép, a mi drága népünk nem ismer határt találékonyságban! Fogta a polipropilén, jól megpöködte jobbról-balról - már elnézést, hölgyeim! -, aztán nosza, belevágott!
M. F.: Értem, értem...
J. P. (elérzékenyül): Emlékszem, odaadta nekünk, gyerekeknek, a műanyag forgácsokat. Azokkal játszottunk, azok voltak a legféltettebb kincseink. Hol ilyen színű volt, hol pedig... Hol olyan, tudja. Ó, öreg Fetya apó, kedves, öreg bátyuska...!
M. F.: Ez valóban roppant megindító emlék. Mégis, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics, nem mondana ítéletet a mi felfújható...
J. P. (a szavába vág): Bocsánat, kedves Mása kisasszony! Az ön pilleszékének a színe valóban elüt ettől, amelyen én ülök? (Liza és Mása vihognak.) Értem, ó, értem. Nem volna ellenére, ha...? (Helycsere.) Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Mása kisasszony!
M. F. (epésen): Úgy látom, Jevgenyij Proszpototoronovovics, megnyerték a tetszését a mi egyszerű kis vidéki pilleszékeink.
J. P.: Kedves Marija Fedorova, ne becsüljünk alá semmit, amit a mi áldott vidékünk terem! A pillék ezen a tájon gyakorta tündöklőbbek és szépségesebbek, mint a trópusok megannyi színpompás pillangója. (Liza és Mása vadul vihognak.) Van szemem a szépségre, kedves kisasszonyok, pusztán van szemem rá, ennyi az egész. Csodálatosak ezek a pilleszékek, drága hölgyeim! Mennyit ültem rajta, boldogságos Szűzanyám, mennyit ültem!
M. F.: Mennyit ült?
J. P.: Ültem rózsaágyon és ültem sziklaszirten. Hintáztam vad tavaszi záporokban, s ücsörögtem...
M. F.: ...jégpuffon télvíz idején. Tudom, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics. (Csönd.)
J. P. (felüvölt): Aaah, de mit látnak szemeim?! Marija Fedorova! Taplószékek, zsombékülések?
M. F.: Nos, igen, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics. Hisz tudja, hogy a boldogult Rozmarov sztarecnek gyengéje volt a tapló.
J. P. (elkomorul): Úgy. Rozmarov sztarecnek...
M. F.: Ő hagyta ránk örökbe ezeket a szerény ülőalkalmatosságokat, hogy mindig őrizzük emlékét a szívünkben.
J. P. (szarkasztikusan): Ha jól tudom, Marija Fedorova, a jó Rozmarov sztarec odalenn a földön szeretett volt üldögélni, nemdebár?
M. F.: Rozmarov sztarec azt szokta volt mondani, hogy mindannyiunk szívében ott az emberi gyengeség szikrája, melyet a világi hívságok taplója könnyen a pokol veszedelmes lángjává lobbanthat. Ezért tartotta e taplóüléseket a cellájában: nem kényelemszeretetből, csupán mementó gyanánt.
J. P.: Távol álljon tőlem, drága Marija Fedorova, hogy megsértsem a boldogult Rozmarov sztarec emlékét, ámde ha a Szentírást forgatjuk, csupáncsak a trónusra találunk utalást benne. Se taplóülés, se zsombékszék...
(Liza és Mása vihognak.)
M. F.: Hát a Poncius Pilátus fotőlje, kedves Jevgenyij Proszpototoronovovics? A nép ajkán nem véletlenül maradt meg ez a szófordulat. "Feslik, mint a Poncius Pilátus fotőlje!" De hagyjuk is a vitát, bátyuska. Ahogy a jámbor Rozmarov sztarec szokta volt mondani, inkább egy jól kihegyezett ülőbot a Mennyországban, mint egy puha, kényelmes heverő a Pokolban!
J. P. (felüvölt): Aaah! Ülőbot?! Ülőbotot említett, kedves Marija Fedorova?!!
M. F. (bosszúsan): Nos, éppenséggel akad egy régi háromágú ülőbotunk a kártyaszalonban. Lányok, odavezetnétek Jevgenyij Proszpototoronovovicsot?
(Felállnak, Liza és Mása kivezetik Jevgenyij Proszpototoronovovicsot a színről.)
J. P. (kintről): Drága hölgyeim! Végtelenül leköteleznek. Ha tudnák, mennyire hálás vagyok! Meg kell vallanom, hogy párizsi éveim óta nem nyílt rá alkalmam, hogy egy tisztességes botszékbe... Ó! Nahát!
(Mindhárman hosszan, keservesen felüvöltenek.)

VÉGE



<< Vissza az oldal tetejére



Keresztesi József

SZKECCS_06_VILÁGÍTÁS


INGATLANKÖZVETÍTŐ
FIATALEMBER
FIATALASSZONY
HANG

Az Ingatlanközvetítőt nő alakítja, a Hangot férfi színész adja, a színfal mögül.


INGATLANKÖZVETÍTŐ: Hát ez volna az. Erre tessék! Megyek előre.
FIATALEMBER: Ó! Hoppá...
FIATALASSZONY: Fú!
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Tessék az elemlámpák. (átadja nekik egy-egy elemlámpát, mindhárman azzal világítanak) Nos. Cégünk az ingatlanok adásvételének, illetve bérbeadásának teljes körű bonyolítását végzi, korrekt ügyintézéssel. Több évtizedes tapasztalatunknak köszönhetően a legnaprakészebbek közé számítunk a piaci szereplők körében, jelentős és rendszeresen frissülő számítógépes adatbázissal, valamint visszatérő és egyre növekvő ügyfélkörrel rendelkezünk. Természetesen mi szerezzük be az ügylet lebonyolításához szükséges okiratokat, és ugyancsak mi végezzük a dokumentáció előkészítését is.
FIATALEMBER: Ööö... Szabad kérdezni...?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Hát persze! Cégünk filozófiája, hogy ügyfeleinket a lehető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki, legyen szó akár adásvételről, akár tájékoztatásról.
FIATALEMBER: Ez... Ööö. Ez itt egy barlang.
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Természetesen. Látom, nem kezdő a lakáspiacon.
FIATALEMBER: És... Ööö... Mi majd ebben a barlangban...?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Természetesen! Évszázadokon keresztül, egész a tizenkilencedik század végéig léteztek hazánkban barlanglakások, s ezt a hagyományt felújítva, a lakóteret némileg korszerűsítve most a harmincöt év alatti pályakezdők önkormányzati segítséggel vehetik birtokba őket. Jól tudom, ugye: önök jogosultak a támogatásra?
FIATALEMBER: Persze, izé... Jogosultak vagyunk.
FIATALASSZONY: Csak hát, tudja, mi kicsit hagyományosabb lakásra számítottunk...
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Megsúgom önöknek: ezzel járnak jobban. Ez lesz az új trend. Az sem kizárt, hogy ez lesz a lakáspiac legdinamikusabban fejlődő ágazata, úgyhogy befektetésnek is kifejezetten ajánlani szoktuk. A jelenlegi akciós konstrukció pedig igen-igen kedvező.
FIATALASSZONY: Kicsit huzatos, nem?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: A szellőzésről és a füst elvezetéséről kürtők gondoskodnak. Higgye el, ezek a régiek semmit sem bíztak a véletlenre. Az éves hőmérsékletingadozás alig néhány fok - ezek a falak megtartják a meleget, és ugye, mondanom sem kell, hogy ez mit jelent a mai rezsik mellett.
FIATALASSZONY: Mit gondolsz, muci?
FIATALEMBER: Nem is tudom...
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Jöjjenek, nézzenek körül. Barátkozzanak a... a térrel! Kopogtassák meg ezeket a falakat! Nézzék, sehol egy penészfolt, sehol egy repedés.
FIATALASSZONY: Az a helyzet, hogy egy kicsit váratlanul ért minket...
INGATLANKÖZVETÍTŐ (a szavába vág): Amennyiben hitelből szeretné kiegyenlíteni a vételárat vagy annak egy részét, tapasztalt munkatársaink a hazai bankok kínálatából segítenek kiválasztani a legkedvezőbb konstrukciót. Most pedig, ha cégünkön keresztül veszi föl a szükséges hitelt, egy akciós ajánlatot is tudok tenni, amely ajánlat folyó hó végéig él: önök előreláthatóan úgy... ööö... száznyolcvan-kétszáz éven keresztül törlesztik a részletet, mi pedig kifizetjük önök helyett az első három hónapot - tehát egy teljes negyedévet átvállalunk!
FIATALEMBER: Ez nem hangzik rosszul!
FIATALASSZONY: És mi a helyzet a világítással? A villany nincs bevezetve?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Ez ennek a konstrukciónak az egyik újdonsága. Se villany, se víz - viszont a hátsó mellékbarlangon átfolyik egy vízér, melyről laboratóriumi vizsgálatok igazolják, hogy karsztvíz minőségű! Felbecsülhetetlen kincs manapság, ha belegondolnak.
FIATALEMBER: Valódi karsztvíz, vagy csak karsztvíz minőségű?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Karsztvíz minőségű - tehát karsztvíz. Ennél jobbat nem kap a boltban sem! FIATALASSZONY: Nézd, muci, ez lehetne a nappali...
FIATALEMBER: Egen...
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Nézzünk át ide is egy kicsit. Ez a kisebb oldalbarlang nagyon csendes, nem hallatszik át ide a metró. Dolgozószobának is tökéletes. Vagy gyerekszobának?
FIATALASSZONY: Nem, még nincsen baba...
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Azért kérdezem, mert a kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok sokkal egészségesebbek, mint a hagyományos építésű lakóépületek esetében. Újabban a teljesen hagyományos téglaházakban is sokan barlangszobává építtetik át a gyerekszobát - ez persze költséges eljárás.
FIATALASSZONY: Igen, de van ez a Kőbölcső-program, az támogatja, nem?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Persze, jól tudja. Ám ebben az esetben, tekintve, hogy száz százalékos barlanglakásról van szó, ez a kérdés szerencsére nem aktuális.
FIATALEMBER: És azt meg lehet kérdezni, hogy a villannyal mi a helyzet?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Ahogy tréfásan mondani szoktuk egymás közt: itt van a villamos egy pár percre. De komolyra fordítva a szót: ebben a csomagban nem szerepel a villanyáram, ami, elismerem, első pillantásra riasztóan hangozhat. Ám vegyük csak szemügyre egy kicsit alaposabban a helyzetet. Fűtés? Megoldott. Egész évben egyenletes, alig van hőingadozás. Világítás? Elemlámpák, foklák, fáklyák. A fáklya jobb is, mert jelzi, ha probléma volna a kürtővel.
FIATALEMBER: És akkor mi van a tévével?
FIATALASSZONY: Igen, a tévével. Meg a háztartási gépekkel.
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Nos, a barlanglakásokba általában pedálos tévét szoktunk ajánlani. Egy áramfejlesztőnek adják át a mozgási energiát, és ez pótolja a vezetékes áramot. A Kőkorszak-program keretében most kedvezményes részletre szerezhetők be ezek a modellek, a régi, hagyományos készülékeket pedig beszámítják az árba. Ugyanez a helyzet a háztartási gépekkel. Sokan veszik igénybe, és mindenhonnan csak kedvező visszajelzéseket kapunk.
FIATALEMBER: És... ööö.. fáklyával kell világítani?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Vagy elemes lámpákkal. Ahogy tetszik. Bár a fáklyában van valami romantikus, legalábbis szerintem. Otthonra én is beszereztem párat.
FIATALASSZONY: Maguk is barlangban...?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Nem, nem. Sajnos. Ahogy itt szétnézek, azt kell mondjam, sajnos.
FIATALEMBER: És a fáklyán kívül milyen megoldás lehetséges még?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Lehet például tüzet rakni, sok család csinálja. Elgrillezgetnek, eldalolnak.
FIATALASSZONY: Áthívhatnánk majd a Feriéket, mucus. Odavannak a grillért.
FIATALEMBER: Rakjunk tüzet a lakásban?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: A tűz világít. A világításról beszélünk, nem? (Csönd.) De elhelyezhetnek ide-oda szentjánosbogarakat is. Nagyon ízléses és hangulatos. Száz százalék bio. (Csönd.) Nézze, ezek barlanglakások. Összkomfortosak, kényelmesek, és persze sok tekintetben különböznek a hagyományos lakásoktól. De én ezt úgy mondanám, hogy manapság az előnyeik egyre inkább előtérbe kerülnek. Nem kell költeni se nyílászárókra, se nyílászáró-szigetelésre, hogy csak tényleg nagyon hirtelen egy példát mondjak. mi tréfásan úgy szoktuk mondani: nem süt a hasukra a nap!
(A Hang vérfagyasztóan fölkacag a színfalak mögül.)
FIATALEMBER: Ez mi volt?
INGATLANKÖZVETÍTŐ (gyorsan): Ami a barlangi hiénákat illeti, azok tizenegyezer évvel ezelőtt kipusztultak. Ahogy a barlangi oroszlán és a barlangi medve is.
(A Hang fölkacag.)
FIATALEMBER: Akkor mi volt ez a hang?
FIATALASSZONY: Igen, mi volt ez? (Csönd.)
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Én semmit sem hallottam. (Csönd.) Hallják? Semmi.
FIATALASSZONY: De én igenis hallottam! Valami felkacagott...
FIATALEMBER: Vagy felüvöltött... Én is hallottam.
INGATLANKÖZVETÍTŐ (széles mosollyal): Hát kérem, döntsük el, mert a kacagás és az üvöltés, ugyebár, nem ugyanaz! Egyébként talán a vándorvisszhang lehetett.
FIATALASSZONY: Vándorvisszhang?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Tudják, ezekben a barlangrendszerekben gyakran benn rekednek a hangok, és ide-oda verődnek.
FIATALEMBER: De itt valami üvöltött! Vérszomjas üvöltés volt!
FIATALASSZONY: Igen, nagyon félelmetesen kacagott... izé, üvöltött. Mi volt ez?
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Ööö.. Pacsirta. Vagy csalogány. Csak hát felerősödik a hang, ahogy ide-oda verődik. Tudják, ez fizika. Gondoljanak a... a pingponglabdára. Ahogy egyre gyorsabban pattog! (mutatja)
FIATALEMBER: Aha. Értem...
FIATALASSZONY (nevet): Jaj, én úgy megijedtem! Elsőre nagyon félelmetesen hangzott...
INGATLANKÖZVETÍTŐ: Nem tesz semmit. Ami a barlangi hiénákat illeti, azok tizenegyezer évvel ezelőtt kipusztultak. Ahogy a barlangi oroszlán és a barlangi medve is. A kisebb állatokat, mint a barlangi borz vagy a barlangi kuvik, pedig biztonságosan távol tartja egy-egy fáklya a barlang nyílásánál. Ha gondolják, visszamehetünk együtt az irodába, és aláírhatjuk a szerződést. Az első száz friss barlangos partnerünk választhat a logónkkal ellátott díszfoklák közül. Erre tessék!
(Mindhárman ki, közben a Hang ismét vérfagyasztóan fölkacag.)

VÉGE



<< Vissza az oldal tetejére



Keresztesi József

SZKECCS_07_VISELET


Egy színész csak a Detektív figuráját alakítja, a további három színész több karaktert is megformál. A Detektív áll, a többiek ülnek.

DETEKTÍV: Hölgyeim és Uraim! Azért kérettem önöket ide, ebbe a könyvtárszobába, hogy a végére járjunk annak a nyomasztó rejtélynek, amely Lord Brinsdale halála óta ólomsúlyként nehezedik e ház lakóira. Hosszú, álmatlan éjszakákat töltöttem a töprengéssel, hogy vajon mi is lehet a rejtély megoldása, míg a minap egy látszólag apró mellékkörülmény a helyes következtetésre nem irányított. Innen pedig már csak egy lépés választott el attól, hogy minden kétséget kizárólag rá tudjak mutatni arra a személyre, akinek a lelkén szárad ez a gyalázatos bűntett. Igen, Hölgyeim és Uraim! Jól sejtik: Lord Brinsdale gyilkosa itt ül köztünk, ebben a helyiségben, ahol a szörnyű végzet utolérte Őlordságát!
1. SZÍNÉSZNŐ: Ez lehetetlen!
2. SZÍNÉSZNŐ: Nevetséges!
SZÍNÉSZ: Bah!
DETEKTÍV: Bah? Megbocsásson, Mr. Prufrock, jól hallottam, amit mondott? Bah?
SZÍNÉSZ: Bah!
DETEKTÍV: Tehát bah. Értem. Nos, Mr. Prufrock, ön éppenséggel vérmes természetének köszönheti, hogy a nyomozás kezdetén önt helyeztem a gyanúsítottak listájának az élére.
SZÍNÉSZ: Well - bah!
DETEKTÍV: Velbah. Értem. Szavát ne feledje, Mr. Prufrock. Mindazonáltal, miután alaposabban tájékozódtam a Lord Brinsdale öröksége körül fennálló viszonyok felől, be kellett ismernem, hogy korántsem egyértelmű a helyzet. Ami azt illeti, hölgyeim és uraim, mindenki, aki jelen pillanatban ebben a könyvtárszobában helyet foglal, igencsak nyomós indítékkal rendelkezett a gyilkosság elkövetésére...
1. SZÍNÉSZNŐ: Ez lehetetlen!
2. SZÍNÉSZNŐ: Nevetséges!
SZÍNÉSZ: Bah! Bah! Bah!
DETEKTÍV: Nyomós indítékkal, hisz Őlordsága a család minden tagjára jelentős összeget hagyott. Mi több. Lady Annabell!
1. SZÍNÉSZNŐ: Bah?
DETEKTÍV: Bevallom, kezdetben önre is gyanakodtam. Hiszen egyes-egyedül önnek volt hozzáférése a gyógyszeres szekrény kulcsához - nem számítva persze a háziorvost, Dr. Winckeltont, az állandó ápolónőt, Mrs. Murray-t, illetve a segédápolónőt és a helyettesítő ápolónőt, valamint, ugye, a kábítószeres ikreket, Alekszej pópát és tennis-club masszőrjét. Bevallom hát, önre gyanakodtam egészen addig, amíg meg nem érkezett az orvosszakértői jelentés, és meg nem erősítette, hogy Lord Brinsdale... Nos, hölgyeim és uraim: Őlordsága nem mérgezés áldozata lett - hanem légkalapáccsal gyilkolták halomra!
1. SZÍNÉSZNŐ: Mon Dieu! Bah!
DETEKTÍV: Az ám, a légkalapács! A légkalapácshoz bárki hozzáférhetett, hiszen Őlordsága sajátos kutatói módszereinek hála, rendszerint itt hevert a könyvtárteremben. S ha nem feledkezünk meg róla, hogy Lord Brinsdale rendszerint bukósisakban dolgozott, így szűrve ki a külvilág zajait, máris szemünk elé tárul a véres jelenet. Elég volt észrevétlenül belépni, Őlordsága háta mögé lopózni, és nesztelenül a tarkójához emelni a légkalapácsot!
2. SZÍNÉSZNŐ: Oh, My God! Én ezt nem bírom tovább hallgatni! Egy pillanatig sem!
DETEKTÍV: Márpedig kénytelen lesz figyelni a szavaimra, kedves Mrs. Lexington! Vagy szólítsam inkább néhai első férje után Mrs. Prychardsnak?!
SZÍNÉSZ: Ah! Bah!
1. SZÍNÉSZNŐ: Mon Dieu! Bah!
2. SZÍNÉSZNŐ: Bah! Hogy merészeli...?
DETEKTÍV: Nevezzem így a néhai Prychards őrnagy után, aki annak idején a napanjaharai lovasezred kötelékében együtt szolgált Indiában Őlordságával? Akinek a '97-es zendülések alkalmával egy bizonyos elveszített fogadásból kifolyólag szalmakalapban kellett rohamra vezetnie az egységét? S aki ezután súlyos fejsebével volt kénytelen leélni hátralevő éveit, azt képzelve, hogy rókavadászok üldözik éjjel-nappal, miközben a krikettjáték metafizikájáról szóló összefoglaló műve megírásának szentelte minden percét? Nem más, mint Lord Brinsdale volt ama fogadás nyertese! S ennek a fogadásnak köszönheti ön, asszonyom, hogy egy rókavadászok üldözte krikettőrült mellett volt kénytelen élni, elzárva a londoni társaságtól. Mindez alighanem elegendő indok arra, hogy hosszú évek elmúltával, immáron más név alatt Lord Brinsdale környezetébe férkőzzön, s megkíséreljen bosszút állni rajta!
2. SZÍNÉSZNŐ (felzokog): Baaah...!
DETEKTÍV: Tagadja mindezt, asszonyom? Tagadja?
2. SZÍNÉSZNŐ (sírva): Nem én tettem... Ó, Istenem, esküszöm, megtettem volna, ha alkalmam nyílik rá - de mégsem én tettem...
DETEKTÍV: Tudom, Mrs. Lexington. Tisztában vagyok vele. S hogy őszinte legyek, épp a végzetes szalmakalap vezetett nyomra, amelyet néhai férje viselt ama tragikus kimenetelű lovasroham alkalmával.
SZÍNÉSZ: Hogyan? Ezt nem értem, drága öregem. Hisz mindez - ha valóban igaz - oly régen történt...
DETEKTÍV: Régen történt, így igaz, Jonas tiszteletes. Ám mégis szöget ütött a fejembe, hogy vajon nem lehet-e valamiféle kapcsolat ama régi szalmakalap és Őlordsága bukósisakja között? Hisz azon a végzetes éjszakán ön is megjelent a házban, méghozzá (rámutat) egy pévécé esőkalapot viselve...
SZÍNÉSZ: Szakadt az eső, könyörgöm!
DETEKTÍV (mutatja a kiállított darabokat): Lady Annabell fejkendőt viselt, Lady Elisabeth pedig bringás sisakot. Kissé furcsa egybeesése a véletleneknek, nemdebár? Feltettem magamban a kérdést: nem kell-e valamiféle együttműködésre, megengedem: valamiféle bűnszövetségre gyanakodnom? Mit keresett a papírcsákó a kertész levágott fején? Puszta véletlen vajon, vagy szándékosan álcázta valaki balesetnek a halálát? Ha tényleg önmaga kaszálta le a saját fejét, kérdem én, vajon hogyan maradt fönn rajta a papírcsákó?
1. SZÍNÉSZNŐ (mély torokhangon): Ez valóban furcsa, tagadhatatlanul.
DETEKTÍV: Egyre-másra nyugtalanító kérdések merültek föl bennem. Mit keres a majomcsontváz a kandallóban? Miért szolgálják föl langyosan és sótlanul az erőlevest? Miért nem gyújtanak alá néhány percre? És ha már itt tartunk - Monsieur Kwango!
1. SZÍNÉSZNŐ (mély torokhangon): Igen?
DETEKTÍV: Ha a Scotland Yard megfelelően tájékoztatott, önt néhány évvel ezelőtt távoli hazájában légkalapáccsal elkövetett rablógyilkosság-sorozat miatt ítélték rövidebb szabadságvesztésre.
(Csönd.)
1. SZÍNÉSZNŐ (mély torokhangon): Nos. Khm. Már... Már nem csinálok ilyet, uram.
DETEKTÍV: Értem. Mindazonáltal még nem áll módomban törölni a nevét a gyanúsítottak listájáról. Megkérdezhetem, Monsieur Kwango, hogy mi volt a fején aznap éjszaka?
1. SZÍNÉSZNŐ (mély torokhangon): Nem emlékszem, uram.
DETEKTÍV: Akkor hát engedje meg, hogy felfrissítsem az emlékezetét, Monsieur Kwango. Ön, uram, tapsifüles csörgősipkát viselt aznap, mely távoli hazája színeiben pompázott! Vagy netán tagadja ezt?
1. SZÍNÉSZNŐ (mély torokhangon): Eszemben sincs, uram. Ezzel még nem követtem el semmi törvényelleneset.
DETEKTÍV: Nem, valóban nem.
SZÍNÉSZ: Bah! Ezek a külföldiek, a nevetséges sportjaikkal meg konyhájukkal!
DETEKTÍV: Bah, Mr. Prufrock? Ismét csak bah?! Az ön helyében mélyen hallgatnék, tisztelt uram. Mert meglehet ugyan, hogy Monsieur Kwango légkalapácsos sorozatgyilkos volt a saját távoli hazájában, ám ebből logikailag nem következik a feltételezés, hogy ezt a légkalapácsos gyilkosságot is ő követte el. Márpedig az én szakmámban csakis és kizárólag a cáfolhatatlan logikai kapcsolatok vezetnek eredményre, nem pedig a légből kapott megérzések!
SZÍNÉSZ: Piha! Bah!
DETEKTÍV: Hiszen mi van akkor, kérdem én, ha valaki épp azért követte el pontosan ezzel az eszközzel a gyilkosságot, mert így próbálta Monsieur Kwangóra terelni a gyanút? Ha ez igaz, akkor nemcsak hidegvérű tettessel, de egyszersmind végtelenül agyafúrt személlyel állunk szemben. Be kell vallanom, önt, Mr. Prufrock, ennek alapján azonnal ki tudtam zárni a gyanúsítottak köréből. Hisz ön - bocsásson meg a nyíltságomért - olyan, de olyan hülye, hogy egy kalapot sem képes a komornyik segítsége nélkül feltenni a fejére. Erre a vonására már az első délután volt szerencsém fölfigyelni.
2. SZÍNÉSZNŐ: Bravó! Ön kiváló emberismerő, Monsieur Detective! Emlékszem, amikor szegény Jockey-t kisgyermekkorában tréfából szarvasgombás bélszín-pástétommal kínáltuk hideg köménymagos vesepuding helyett. Megette egy szó nélkül! Azt hitte, hogy vesepuding! Cudar tréfa volt, elismerem.
1. SZÍNÉSZNŐ: És az első cilinderére emlékszel, kedvesem? Ráhúzta a fejére, és beszorult neki. Kis híja, hogy bele nem fulladt...
DETEKTÍV (a szavába vág): Nos! Nos, nos, nos! Ami azt illeti, ha feltételezzük, hogy előre megfontolt és igen ravasz módon végeztek Őlordságával - kérem, ismét bocsássák meg keresetlen nyíltságomat -, indíték és alibi ide vagy oda, az egész idióta famíliát ugyancsak ki kell zárnom a gyanúsítottak köréből.
SZÍNÉSZ, 1. és 2. SZÍNÉSZNŐ (megkönnyebbült taps): Éljen! Bravó!
DETEKTÍV: Köszönöm, köszönöm! Kizárásos alapon tehát mégiscsak Monsieur Kwangóhoz jutottunk, aki amellett, hogy külföldi, amellett, hogy figyelemre méltó jártassággal bír a légkalapácsos gyilkosságok kivitelezésében, még (mutatja a kiállított tárgyakat) hótalpat is húzott ama kiránduláson, amikor a többiek gumicsizmát viseltek! Csak nem azért tette, mert a gumicsizma leleplezte volna?
2. SZÍNÉSZNŐ: Vow! Bah!
DETEKTÍV: Azonnal szöget ütött a fejembe, Monsieur Kwango, hogy miért éppen az a vaskos monográfia tűnt el Őlordsága könyvtárából, amely az ön távoli, vad és primitív hazájának a szokásaival foglalkozik. Felébredt bennem a gyanú, és londoni kiruccanásom alkalmával látogatást tettem a Primitive People's Royal Library-ben. S íme, megtudtam, amit ön el kívánt titkolni előlem: az ön távoli és elmaradott hazájában, Monsieur Kwango, csak bizonyos vallási ünnepek alkalmával szabad gumicsizmát tisztítani - így ha a gyilkosság éjjelén megtisztítja a rárakódott hínártól, súlyosan vét saját hagyományai ellen. Ezért volt kénytelen a hótalpat felhúzni helyette a kirándulás alkalmával, s a tisztátalanná vált, ám vallási okokból érinthetetlen csizmát pedig a tálalóba rejtette.
SZÍNÉSZ: A bűz! Oh, My God, hát innen eredt az az elviselhetetlen bűz. Hát ön volt az, Monsieur Kwango! Azt hiszem, bocsánatát kell kérnem a célzásaim miatt, Lady Annabell.
2. SZÍNÉSZNŐ: Még mindig nem értem, Monsieur Detective. Akkor hát légkalapáccsal gyilkolták halomra a bácsikánkat, vagy gumicsizmával esetleg...?
DETEKTÍV: Hadd idézzem ladységed emlékezetébe, hogy Monsieur Kwango tapsifüles csörgősipkát viselt azon a végzetes éjjelen. Azt gondolta, uram, hogy ez szilárd alibit biztosít önnek, hiszen csörgősipkában senkinek nem lehet a háta mögé lopózni. De ön nem számolt azzal, hogy nem akárkivel áll szemben, hanem magával Monsieur Detective-vel! Tegnap éjjel lemerültem a halastó fenekére, és - haha! - megtaláltam a preparált csörgőit, tisztelt uram! A preparált, elnémított csöngőit! Ezek voltak a sapkáján, amikor hátulról rátört Lord Brinsdale-re! S a tóba rejtette őket, miután a véres munka befejeztével visszavarrta a valódi, csengő-bongó csengettyűket a sipkájára, sziklaszilárd alibit remélvén! Onnan származik hát a büdös hínár a gumicsizmában, aminek a szagától annyit szenvedtünk mindannyian! Harmadik zsombék balról, két és fél láb mélyen. Jól mondom, Monsieur Kwango? Monsieur Kwango?!
(Csönd. Az ülő színészek fölállnak a székről.)
1. SZÍNÉSZNŐ (mély torokhangon): Gratulálok, Monsieur Detective! Ön győzött. Szép munka volt!
SZÍNÉSZ: Bravó, bravó! Ezt meg kell ünnepelnünk!
2. SZÍNÉSZNŐ: Szívből gratulálunk, Monsieur Detective!
(Mindhárman felugranak, tapsolnak, mintha egy vetélkedő győztesét ünnepelnék: széles mosoly, kezet ráznak a Detektívvel, puszit adnak neki, a vállát veregetik, ölelkeznek, vidáman integetnek a közönségnek stb.)

VÉGE



<< Vissza az oldal tetejére